Bajkeverő megmentő (3. rész)

Halihó!

Megérkezett a harmadik rész! :) Az őszi szünet örömére pedig szerdán hozom a negyediket.

Jó olvasást és pihenjetek sokat a szünetben!

xx

Jasmine úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Bár elég feltűnő és kihívó ruhát viselt, egyszerűen nem akadtam a nyomára. Miután tüzetesen átvizsgáltam az előkertben bulizó fiatalokat, és a barátnőmet se a söröshordónál, se az egymáshoz dörgölőző, elvileg táncoló testek között sem találtam, beléptem a házba.

Egy fülledt, párás és alkoholos légáramlat csapott arcon. Úgy éreztem, menten belefulladok abba az oxigénszegény levegőbe. Alig tíz másodperc után már csak arra vágytam, hogy elszabaduljak onnan. De még nem mehettem. Meg kellett keresnem Jasmine-t, mielőtt valami őrültséget csinál.

Miközben utat törtem magamnak a monoton, harsogó zenére ugráló, ordibáló és piáló emberek között, harmadszorra vettem elő a telefonom. Tárcsáztam. Kicsengett, de Liam ezúttal sem reagált a hívásomra. Az idegesség elöntötte a testem és rendíthetetlenül hívogattam a srácot. Talán a tizedik hívást fogadta.

- Rosie! Merre jártok? Kezd feltűnni ezeknek az állatoknak, hogy nincs erősebb a sörnél - röhögött Liam a telefonba.

- Engem ez most egy cseppet sem izgat! - kiáltottam fel.

- Mi történt? - komolyodott el a hangja pár másodperc hatásszünet után.

- Én hülye, hagytam, hogy Jasmine kibontsa az egyik üveget. Nekem persze fogalmam se volt, hova kell menni, tehát a részeg Jasmine-re voltam utalva, mivel egyikőtök se vette fel azt a hülye telefont! Teljesen eltévedtünk, aztán éppen a buszmegálló felé tartottunk, amikor megtaláltuk a bulit. Jasmine-nek persze rögtön rohannia kellett, tehát ő most valahol sört vedel, én pedig itt vagyok egyedül és sehol se találom a csajt! - fakadt ki belőlem keservesen. Csak mikor a mondandóm végére értem éreztem meg a torkomban keletkezett gombócot.

- Oké, Rosie, nincs semmi gond - nyugtatott Liam. A hangja már nem szórakozottnak, inkább aggódónak tűnt. - Ha kimész a nappalin keresztül a teraszra, rögtön az ajtó mellett  jobbra van egy hatalmas és ronda indiai elefánt szobor. Találkozunk ott.

Eltettem a telefonom és elindultam a megbeszélt hely felé, de valahogy nehezebb volt, mint gondoltam. A házban mindenki egyszerre akart menni az ellenkező irányba, így elég komoly feladat volt, mire átküzdöttem magam a helyiségeken. Végül tíz perces keresgélés után beleütköztem egy kanapéba. Ez mindenképp jó jel volt. A feszültség csökkent bennem, de amint valaki belém jött és rám borította a pohara tartalmát, úgy döntöttem, nem leszek jó kislány, ha itt senki se az. Szemrebbenés nélkül szétszakítottam két, a kanapén smároló alakot és felléptem az így keletkezett üres helyre. Ha senki sincs figyelemmel a másikra, én miért legyek?

Körbefordultam és megkönnyebbültem fedeztem fel a nagy tolóajtót a szoba másik végében. Diadalittas mosoly szökött az arcomra, majd leléptem a szófáról. Önfeledten tolakodtam át a tömegen, teljesen figyelmen kívül hagyva, kit taposok meg. Szinte már nevettem, amikor kiléptem a hűs, esti levegőre és jobbra pillantottam.

De a mosoly az arcomra fagyott. Nem hogy indiai elefánt szobor nem állt ott, de még egy bénácska kerti törpe sem. Bár nem hittem, hogy valakinek lehet ilyen "mű" a kertjében, most kifejezetten reménykedtem benne.

Újra gombóccal a torkomban kerestem elő a telefonom.

- Merre vagy? - szóltunk bele egyszerre.

- Hát, a szobornál! - vágta rá Liam. - Te merre vagy?

- Liam Davis, jobban teszed, ha most nem szórakozol velem, különben istenemre mondom, amint meglátlak, nem állok jót magamért! - húztam fel magam immár sokadszorra ma este. De azt hiszem, eddig ez viszi a pálmát. Mégis hogy szórakozhat megint, amikor nagyon is tudja, mennyire ki vagyok és... igen, félek.

- Én meg a te istenedre esküszöm, hogy itt vagyok. Várj - mondta, majd pár pillanat múlva csilingelve jelezte a telefonom, hogy üzenet érkezett. Megnyitottam, és a képen Liam mosolygott rám az elefánt társaságában.

- Liam, hol vagyok? - tudakoltam hisztérikusan a fiútól.

- Fogalmam sincs, de rossz buliban.

Ennyi. Én feladom. Az első megérzésemre kellett volna hallgatnom, ami azt súgta, hogy rossz ötlet ez a bulizás dolog. És lám, igazam lett! Ez volt az utolsó eset, hogy én bárhova is elmentem velük - vagyis nélkülük. De leginkább Jasmine-re voltam mérges, amiért ilyen csúnyán faképnél hagyott.

- Rosie, itt vagy? Rosie!

- Igen, igen - tértem észhez. Vagyis csak próbáltam. Féltem, fogalmam se volt, hol vagyok és milyen emberek között. Csak azt akartam, hogy Liam értem jöjjön és hazavigyen.

- Ne ijedj meg, ha megmondod a címet, elmegyek érted.

- De... de én nem tudom, hol vagyunk - teljesen kétségbe estem. A zene vadul dübörgött, alig értettem, amit Liam mondott és aggódtam Jasmine miatt. A sírás határán voltam.

- Rendben. Nyugodj meg. Menj ki a ház elé és nézd meg az utca nevet és a házszámot - utasított, mire én rögtön elindultam. - Ugye Londoban vagytok még? - kérdezte. Felnevettem. El se tudtam képzelni, hogy valakinek is sikerülne, de oldotta a feszültségemet.

Már rutinosan szlalomoztam a kavargó tömegben. Bár néha elvesztettem az egyensúlyom, sikeresen kiértem az előkertbe.

- A házszám 68 - kiáltottam. - Az utca pedig... azt nem látom innen.

- Rendben, akkor menj, nézd meg - felelte Liam meleg hangon. Ahogy a telefonban hallottam, elvonult valami csendesebb helyre.

Tipegve elindultam a ház ellentétes sarka felé. A magas sarkak miatt csak lassan, de biztosan haladtam a célom felé.

- Bride Street - sóhajtottam megkönnyebbülten és a falnak döntöttem a hátam.

- Hogy milyen Street? Srácok, hagyjatok már, telefonálok! Húzzatok ki innen! - ordított valakiknek idegesen.

- Bride Street! - ismételtem tagoltan.

- Úgy bizony - hallatszott, de nem a telefonból. Balra pillantottam. Egy srác állt meg mellettem, cigizett. Sötét haja és szeme volt, ahogy ki tudtam venni. Farmert és fehér felsőt viselt, de az is meglátszott rajta, hogy már nem igazán szomjas.

- Bocsi, telefonálok - próbáltam lerázni, de nem sikerült. Elnyomta a csikket a falon, majd egy szemvillanás alatt kikapta a kezemből a telómat és beleszólt:

- Haló? Ki az? Ááá, Liam, hello, haver! Nem baj, ha kicsit kölcsönveszem a csajod? - dadogta részegen, mire kikerekedett szemekkel néztem rá.

- Ehhez semmi jogod, add vissza! - szóltam rá erélyesen, de ő nem foglalkozott se velem, se a telefonba kiabáló Liammel. Egyszerűen fogta a készüléket és elhajította. Figyeltem, ahogy szép röppályát leírva az úttestbe csapódik és darabokra törik. - Mégis mit csináltál?! Te nem vagy normális! - löktem meg a mellkasát, majd a telefonomért indultam. Volna. Az ismeretlen elkapta a karom, visszarántott és a falhoz szegezett. Erős karjai ellen esélyem se volt.

- Hova, hova, Szépségem? - hajolt vészesen közel. A szájából áradó alkohol szag felkavarta a gyomrom. - Én csak szívességet tettem. Most végre kettesben lehetünk. Amióta beléptél az ajtón, figyellek, és istenien nézel ki! - élesen szívta be a levegőt fogai között. A nyakamhoz hajolt, de én amennyire csak tudtam, undorodva arrébb húzódtam.

- Te viszont nem, engedj el! - visítottam. Vergődtem, toporzékoltam, rángatóztam. De semmi sem hatott. Még így részegen is erőfölényben volt. - Ha nem engedsz el, sikítok - árultam el egyetlen fegyverem.

- Nem hiszem, hogy bárki is meghallana - egész jól szórakozott rajtam. - Mindenki csak a Tsunamira rázza magát.

Olyan undorítóan vigyorgott, hogy ha tudtam volna, felképelem. Miközben egész testével a falhoz nyomott, a vállamat szívogatta. Könnyek gyűltek a szemembe, majdnem hisztérikus zokogásban törtem ki. De nem adtam fel, próbáltam ellökni magamtól.

Hirtelen elhátrált. Nem értettem, hogy sikerült leválasztanom magamról, de végre levegőhöz jutottam. Értetlenül figyeltem, ahogy fájdalmas arccal a fejéhez kap. Aztán észrevettem a kart, ami a hajába mar. Követtem a kar izmos vonalait, mígnem arc párosult hozzá. Beletelt néhány hosszú másodpercbe, de végül döbbenten fogtam fel, ki mentett meg.

- Brandon, nem túl udvarias dolog zaklatni egy nőt - mondta kimérten.

- Aú, Chace, engedj már el. Ez fáj! - nyávogott, mint utóbb kiderült, Brandon.

- Szerintem neki is ugyanolyan rosszul esett, hogy rámásztál, mint neked, hogy tépem a hajad. Kérj szépen bocsánatot - utasította.

- Dehogyis, csak kicsit szórakoztam. Ne nevettess már! Ő is élvezhette volna.

- Azt mondtam, kérj elnézést a hölgytől - emelte magasabbra a kezét, de a hangját nem.

- Jól van, bocs, csak engedj már el! - háborodott fel Brandon. A másik fiú elengedte a haját, mire Brandon a földre hanyatlott. Ügyetlenül kiegyenesedett, majd tekintetével villámokat szórva rám és megmentőmre elvonult.

Én még mindig döbbenten álltam a fal mellett. Bár a végkimenetel végül nem lett katasztrofális, az élmény az maradt. Még mindig levegő után kapkodva néztem fel a fiúra, aki levakarta rólam a pasast.

- Meg vagy még? - villantott egy begyakorolt Colgate mosolyt.

- Ezt nem hiszem el - ráztam a fejem, de már nem a kis baleset miatt. Nem hiszem el, hogy itt áll előttem. Ennyi év után lehetetlen, hogy egy ilyen helyen, ilyen szituációban találkozunk újra. Ráadásul hogy ő segít nekem! Ez a legabszurdabb dolog, ami valaha is eszembe jutott volna vagy jutna.

- Ne haragudj miatta. Jó srác, csak kicsit berúgott... és be is tépett, ahogy elnézem. De ez egy buli, sajnálom - dőlt a falnak továbbra is engem figyelve.

- Te... te komolyan csak ennyit tudsz mondani, Chace? - háborodtam fel. Az előbbi kis incidenst szinte már el is felejtettem.

- Mit kellene még? Nem én másztam rád. Így is kedvesebb voltam, mint kellett volna. Amúgy is... Honnan tudod a nevem? - nézett rám kutakodó tekintettel.

- Tényleg nem emlékszel?

- Kínos... - simította meg a tarkóját -, de nem.

- Rosie? - próbáltam emlékeztetni, bár kicsit furán vette ki magát, hogy a saját nevemre kérdezek rá. Ellenben semmi. - Rosabel. Rosabel Ward - egyszerűsítettem le a dolgot olyan lenéző hangnemet ütve meg, amit talán nem kellett volna. - Jaj, istenem... - el se hiszem, hogy ki kell mondanom. Utáltam, amikor így hívott, de úgy tűnik, nincs más megoldás. - Belle?