Minden jó, ha jó a... (4. rész)

Sziasztok! :)

Ígéretemhez híven meghoztam a negyedik részt. Remélem jól telik a szünet, használjátok ki még a hátralévő pár napot!

Jó olvasást, xx

- Hmm... Belle - ízlelgette a szót Chace. - Mármint főnévként vagy melléknévként?

- Mégis mit gondolsz? - vágtam vissza.

- Hát, ha főnév lenne, akkor tudnom kéne, te vagy-e az, akivel háromszor is lefeküdtem, vagy a másik, aki makacskodott. Ha pedig melléknév, akkor pedig inkább a plus bete qu'avant-t (hülyébb, mint valaha) használnám, mint a belle-t (szép) - kellett pár perc, mire felfogtam, egész végig csak szórakozott velem.

- Oh, Chace Mayfaire, te álnok hazudozó! Nem változtál semmit, még mindig olyan megátalkodott seggfej vagy, mint hat éve! - ez az egész beszélgetés csak egy újabb átverés volt. - Te semmit se változtál!

- Te viszont annál többet, Belle. Elkényelmesedtél - lökte el magát a faltól, hogy szembe kerüljön velem. - Bezzeg a hajóúton! Ott egyből kiszúrtad volna. Látszik, mi történik veled, ha nem trenírozlak.

- Oh, jaj, mi is... Végre egy lelkileg nyugodt ember válik belőlem, akit nem idegesítenek fel olyan emberek, mint te! - kontráztam.

- Szóval elismered, hogy feltüzellek - lépett közelebb.

- Te pedig... te pedig... Ajj! - dobbantottam dühösen. Semmi frappáns válasz nem jutott hirtelen eszembe. - Talán igen, de nem úgy, ahogy te képzeled. Elképesztően idegesítesz és legszívesebben csak... - megint semmi. - A franc esne belé!

Őrülten mérges voltam magamra, amiért nem tudtam neki csípőből visszavágni. Hat éve azon a hajóúton viszont mindig sikerült. Nem tudott olyat mondani, amire ne lett volna egy csípős válaszom. Teljesen kiégtem. Inkább csak felkaptam a földre hullott táskám és elindultam.

- Most meg hova mész? - röhögött mögöttem Chace.

- Nem tudom. El innen. Olyan messze tőled, amennyire csak lehet - válaszoltam dühösen, és úgy terveztem, ez volt hozzá az utolsó szavam.

- Egyedül? Éjfél lesz lassan. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne egyedül mászkálnod.

- Az előbb még kekeckedtél velem, most meg apáskodsz? - értetlenkedtem. - Nincs szükségem erre. Azelőtt is szörnyű volt az estém, hogy te megjelentél. A legjobb barátnőm lerészegedett, így rossz buliba jöttünk és éppen amikor már megláttam volna a fényt az alagút végén, jött ez a Brandon, ami szintén nem volt kellemes, most meg felbukkansz te, akit már hat évvel ezelőtt is utáltam és kiderült, hogy nem változtál semmit, tehát itt állok teljesen egyedül, segítség, telefon és az elképesztően felelőtlen barátnőm nélkül, aki le se szarta, hogy én mit akarok! - mérges szavaim visszhangot vertek az utcában. Bár a bulit nem zavartam meg, egy valaki döbbenten bámult. Chace. Mintha az együttérzés halvány nyomait véltem volna felfedezni az arcán, miközben egyenesen könnyes szemeimbe meredt. De nem érdekelt. Már semmi sem érdekelt.

Fáradtan zuhantam a járdaszegélyre. Felhúzott térdeimre ejtettem összekulcsolt karom és megtámasztottam a  homlokom. Éreztem, ahogy a beton hidegét átveszi a bőröm, majd lassan szétterjed a testemben. Kellemetlen volt, de lenyugtatott. Egészen idáig észre se vettem, mennyire lehűlt a levegő. Frissen hatott a nappali húsz fok után.

Csak egy valamit akartam. Hazamenni. Az estém romba dőlt. A haditerv megbukott. Bár a barátaim jót akartak, minden rosszul jött ki. Jasmine magamra hagyott, Ericnek és Cassie-nek fel se tűnt a hiányom, egy ismeretlen fiú rám mászott és összefutottam azzal az emberrel, akit reméltem, soha többé nem látok. Egyedül Liam volt az, aki a barát szerepben maradt, de neki sem jöttek össze a tervei.

- Na, gyere Hiszti királynő! - szólított meg Chace. Mikor felnéztem, egy motoron ült és egy fekete bukósisakot tartott felém.

- Mire készülsz? - kérdeztem teljesen érdektelen hangon.

- Bár tudom, ki nem állhatsz, és én is utállak, mégis arra a döntésre jutottam, hogy hazaviszlek - intett a fejével. Értetlenül ücsörögtem a járdán.

- Chace, semmi kedvem még egy hülye tréfához. Fáradt vagyok. Ha csak a hülye kis versengés miatt csinálod, legyen, nyertél. Csak hagyj békén - legyintettem.

- Jaj... - sóhajtotta alig hallhatóan a fiú. - Itt vagy, egyedül és nem tudtam megjegyezni, mennyi mindent hagytál el ma este. Jó, lehet, hogy ki nem állhatsz, én pedig rohadtul élvezem, ha kiboríthatlak, de lásd csak be. Még mindig jobb ötlet olyan emberrel hazamenni, akit ismersz, mint kanos hajléktalanokkal buszozni.

- Még egy kanos hajléktalanban is jobban megbízok, mint benned. Tudva, hogy semmit se változtál és még mindig egy felelőtlen bunkó vagy, semmi kedvem felülni mögéd egy motorra - vágtam a fejéhez.

- Azon kívül, hogy felelőtlen bunkónak neveztél, ezzel mélységesen megbántva engem, - tette kezét a mellkasára, mintha tényleg beleöklöztem volna - csak jelezném, hogy van jogsim. Szereztem, nem vettem, és mivel én is a motoron ülök majd, miközben téged hazafurikázlak, eszem ágában sincs belevezetni a Temzébe - nyugtatott meg. - Az ajánlatom még mindig áll.

Mérlegeltem a helyzetet. Taxit nem hívhatok, mivel eltört a telefonom, Chace pedig tuti nem adja kölcsön az övét, már csak a hecc kedvéért. A buszmegállóig pedig nem merek elsétálni, mert ha valaki úgy elkap, mint Brandon és senki sincs ott... Ha Jasmine nem vált volna kámforrá, most leléphetnénk. Bár fájt még csak gondolatban is elismerni, Chace-nek igaza volt. Nincs jobb módja annak, hogy hazajussak, mint elmotorozni vele.

Kelletlenül és mérgesen álltam talpra. Nem bíztam benne, eddig csak átvágott és élcelődött velem. Ezúttal viszont muszáj rábíznom magam.

- Upper Grosvenor Street, Mayfair - dünnyögtem a címet, miközben elvettem a kezéből a sisakot és felcsatoltam.

- Ez édes, abban a városrészben laksz, amit a családunkról neveztek el - a kezét nyújtva vigyorgott rám, hogy felsegítsen. - El se tudtál felejteni.

- Emiatt ne aggódj. Amint elváltunk a kikötőben, már el is felejtettem a neved - korholtam. - És nem a te családod viseli egyedül a Mayfaire nevet. Plusz a vezetékneved végén van e betű, a városnegyedén nincs - oktattam ki pár másodperccel később.

- Szóval a nevem is elfelejtetted, mi? - bőgette fel a motort, miután felültem mögé. Válaszul csak ártatlanul fejbe vertem. Megkapaszkodtam két oldalt egy-egy fogantyúban, majd elindultunk.

Az út alig tartott fél óráig. Bár a londoni éjszakai élet meglehetősen aktív, nem volt nagy forgalom - ami bátorságot adott Chace-nek, hogy figyelmen kívül hagyja a sebességkorlátozást.
Megkönnyebbülten pattantam le a járműről, amint lefékezett a ház előtt.

- Csak nem féltél? - vigyorgott rám kárörvendően, miközben a kitámasztott motornak dőlt.

- Nem - vágtam rá.

- Azért ha legközelebb félnél, nyugodtan ölelj át, nem harapok - kacsintott.

- Nem lesz legközelebb, effelől nagyon is biztos lehetsz - nyomtam a sisakot a mellkasához.

- Ahogy akarod, Belle, de én nem vennék rá mérget - mosolygott csintalanul. Ez a mosoly sok mindent felelevenített bennem. Amikor egy felfújható műanyag kutyát állított a szobám sarkába, vagy amikor belökött a nyílt óceánba... Valahányszor valami csintalanságra készült, ez a mosoly villant elő.

- Csak menj vissza a buliba - legyintettem, megpróbálva elhessegetni az emlékeket. Majd felvette a bukósisakját és még egyszer, aznap este utoljára, rám mosolygott.